Szerző: Kovács Ildikó, építész, a Kreatív építészet foglalkozás vezetője

A természetes és az épített környezet szemléletalakításának elméleti hátteréről

„Az egyetlen igazi tanulás:  a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.”
Weöres Sándor

„Te vagy az örökös, fiaké az örökség.”
Rainer Maria Rilke

Mi vagyunk az örökösök és ránk bízatott a jövendő örököseinek nevelése. Hogy fogadjuk be, hogy alakítsuk az örökölt szép világot? Hogy adjuk át? Hogyan alakul a teremtő képzelet sorsa a felnövekvő gyermekben?

A világra jött gyermek elindul a megismerés útján. Potenciálisan adott, hogy szabad, értelmes, szociálisan érzékeny, empatikus, alkotó gondolkodású emberré nőjön fel. Hisz embernek született. Most leszűkítve a témát, csak az egészséges, és normális környezetben nevelkedőkről írok, azon belül is a kamaszkor előtti időszakra fókuszálva, a speciális helyzetek, a gyógypedagógia és a gyermekvédelem nagy szakértelmet igénylő feladatait kizárva.

A léleknek logosza van, önmagát növelő – mondja Hérakleitosz. És később Szókratész: csak arra lehet megtanítani, amit tud; majd a skolasztikusok megjegyzik: azért arra viszont meg kell tanítani, – vagyis a képesség adott, a világ világosságát ajándékba kapjuk, de elrejtettségben, és ebből a nevelő „növeli” ki.

A nevelő felelőssége ebben a folyamatban óriási. Az ember az emberré levést az embertől tanulja. Ez olyan mélységig igaz, hogy ha a csecsemő nem látna, tapasztalna maga körül éntudattal rendelkező beszélő embereket, a függőleges testhelyzetet sem venné fel, beszélni, beszédet érteni és szavakkal gondolkodni sem tudna – ezek emberi mivoltunk alapvető sajátosságai nem alakulnak ki természetes úton. A felegyenesedett, beszélő-gondolkodó állapot a génekhez, általában a fizikai testhez, csak mint eszközhöz kötött, eredendően szabad szellemi erő, nem természeti szükségszerűség. Emberi méltóságunk alapját képező potencialitás ez, amely a nevelés, a szocializáció során aktualizálódik.

Ha minden rendben lenne, akkor ez a növekedés zavartalanul történne, és a gyermek szabad-lelkű, szociális, alkotókedvű, értelmes, felelősségteljes felnőtté válna, aki harmóniában él a teremtett és az ember által alkotott világgal. Ezt kreatívan tovább teremteni, értékeit megőrizni képes, a nehézségekkel felelősségteljesen és elmélyülten szembenéz, és keresi azokra a megoldást. Normális helyzetben a szülők és a nevelők így szeretnének nevelni és mindenképp az a jó, ha az otthon és az óvoda, iskola nevelése szinkronban van. Ezt a célt, megismerési vágyat látjuka gyermeknél csecsemőkortól, ahogy hallatlan érdeklődéssel fordul minden felé: mindent meg kell vizsgálni, forgatni, szagolni, ízlelni, és kiérve az első hónapokból ezt ki is fejezi szavakkal, énekkel, tánccal, rajzzal, bármely játékával.

„Ti jók vagytok mindannyian, / Miért csinálnátok hát a rosszat?” – kérdezzük József Attilával. Mert mégis… noha szülő, nevelő, diák ugyanazt akarja, a szellemi fejlődési folyamat megtörik, akadozik, és az úton járó fiatal egyre gyakrabban eltéved, megoldhatatlannak látja a helyzetét, nem találja az útját. Ilyenkor a mindig nagyon készségesen kínálkozó hazug megoldások kerülnek előtérbe, a drogok, a sekélyes, magukat könnyűnek ígérő önmegvalósítási programok, amelyekről tudjuk, hogy más „megvalósítás”: a nyerészkedés miatt olyan készségesek. A kérdés szerteágazó, most csupán egy vizsgálati vonalat kiemelve néhány szempont szerint haladva nézzük, hol és milyen akadályok lehetnek ebben a folyamatban. A vizsgálati útvonal lényege a hérakleitoszi gondolat: A léleknek logosza van, önmagát növelő.

Kodály írja valahol, hogy egy gyermek nevelését a születése előtt húsz évvel kell kezdeni – az anyja nevelése által. A következő kilenc pont egyre mélyülő problémát vázol fel, tehát ezekhez a megoldást is a szülők, nevelők felkészítésével kell kezdeni.

1. Emberkép

Az ember ember, a logosszal, a világ világosságával a szívében. Művészi kifejezőerejét, amellyel műalkotásokat hoz létre, a faj- és létfenntartás nem igényelné. „Az ember állat” – sugallja korunk materialista szemléletű tudománya. Sőt, már „az ember gép, automata, programozható” – ez a nézet is terjedőben. Ez az emberkép  nagyon káros, a kreatív, érdeklődő gyermek ragyogó tüzére rázúdított téveszme. A felnövő ember érzékenyen érzi, hogy nem igaz, és emiatt tudatában feloldhatatlan disszonancia, törés keletkezik. Érdekes viszont, hogy ha egy ember állatként, vagy robotként nyilvánul meg, azt a fenti elmélet hangoztatói is egyértelműen betegnek nyilvánítják…

2. Az Eredet, az Egy, a jó, a kegyelem, a középpont, a határtalan fogalmak nem értése

Ennek eredménye a szétszórtság, a hálátlanság, az irányvesztés, a feleslegesség érzése. Az emberi méltóság legmélyét érintő kérdés. A nevelőnek segítenie kell, hogy a diák átélje Weöres szavait: Ki vagy? A határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent. Ettől elzárni az embert, ezt megakadályozni – a legnagyobb vétek, amit elkövethetnek ellene.

3. Az életkori sajátosságok nem értéséből eredő bajok, kivált a képzelettel kapcsolatban

A túl korai tanítás, túl korai technikára építés, a túl korai diszkurzív gondolatok tömege gátolja a kifejező erő normális fejlődését. Akkor tud elmélyülten, elvontan gondolkodni a felnőtt ember, ha az első évtizedekben elegendő természeti és művészi mélységű képi gondolkodnivalót kap: mesét, mitológiát, jó ritmusú, költői képekben gazdag verseket. Emellett a képzelete erősödését nem gátolják kész képek rohamával, képeskönyvek, filmek tömegével.

4. Az emberekkel és a természettel való szeretetteljes, felelősségteljes kapcsolat helyett – birtoklás, önzés, rivalizálás.

Ebben a kérdésben van legtöbbször eltérés az otthon és a közösségben való nevelés során, ami különféle összecsapásokban rendszerint a szülői értekezleten derül ki. Közösségben dolgozni, tanulni, ha nem fullad puszta versenyeztetésbe, nagyon jó hatású. Ez az egyik alapelv az „Építő játékok” feladatainak kidolgozásánál. Az ember a lét pásztora – mondja Heidegger. Az, hogy ezt a pásztorkodást miként lehet kialakítani az önzés és a birtoklásvágy ellenében, nagyon fontos módszertani feladatunk a természeti környezetünk védelme érdekében, valamint az önzésbe és a rivalizálásokba merült emberi tévutakkal szemben.

5. Képességfejlesztés

Ez a nagyon színes feladat a ráfordítható kevés idő miatt szinte leszorult a nevelők palettájáról. Heti egy rajzóra, egy énekóra negyedikben? A nevelők nem tudnak kapcsolatot kialakítani a diákokkal. Nagy a szakadás a gyerekek közt is: vannak, akiket a szülők visznek külön képzésekre – sokszor túlfárasztva őket – és vannak, akik magukra maradnak, és fokozatosan elsorvad az óvodáskorban még jelen lévő kreativitásuk.
Meglátásom szerint a megismerés és az alkotás-kifejezés egységes és dinamikus tevékenység, hasonlatos a belégzés és a kilégzés folyamatához. Ha állandóan belélegeznénk, megfulladnánk. Az alkotó erők építő, teremtő erők, ha nem tudnak „kifelé” hatni – akkor „befelé” irányuló pusztító erőkké válnak. És akkor az emberek már beteggé tett tudattal keresik a menekülési utakat, a fent említett pótszereket. Mi lehetne itt a segítség? Lehetne csökkenteni a racionális ismereteket, ami csak dől a diákok felé, miközben tudatuk a befogadással teljesen lekötött, nem jut erő és idő kreativitásuk kibontakozására. A természettudományok tárgyait csak kísérletek bemutatásával lehet jól megérteni; így ezek érdekességük révén segíthetik a koncentrációt, mert az elméleti oktatásukhoz szükséges felsőfokú matematika csak jóval később következik.
A képességfejlesztő tárgyakat komplexen, interdiszciplinárisan kellene tanítani – ének-zene-tánc, irodalom, színjátszás, rajz, festés, mintázás és építés. A szaktanárok feladatai a felső tagozatban már más jellegűek, de a tanítók képesek erre; csak hagyni kellene, hogy maguk alakítsák ki a bensőséges „mester-tanítvány” kapcsolatot, ahol működhet az átadás. Mindezt napi ritmusban kell kialakítani, ami a képességek, készségek fejlesztésénél követelmény.
A kreativitás ellen a legnagyobb támadás a számszerű értékelés, a hasonlítgatás. El kellene hagyni ezt. Önmagát kell meghaladnia a diáknak, saját erejét kell növelnie.

6. Diszkurzív gondolkodás és a duális gondolkodást meghaladó intuíció 

A gyermeklélek spontaneitását és ragyogó tüzét kellene átmenteni a felnőttkorba – mondja Weöres. Intuícióban a legszabadabb az ember. De a koragyerekkor intuitív megismerő erejét elveszítjük. Mindez törvényszerű folyamat, azonban visszatalálhatunk ehhez az intuitív szemléletmódhoz. Elvileg minden pedagógus szabad, alkotó, problémamegoldó gondolkodással élő, szociálisan érzékeny embert akar nevelni. Ez „a fej, a szív, a kéz” – az értés-érzésakarat–, harmonikus, kiegyensúlyozott művelésével érhető el. Senkiről nem mondhatunk le. Senkiből nem nevelhetünk számítógépes, vagy gyári rabszolgát, mert csak egy felszínes, rivalizáló,  birtoklásvágytól beteg szemlélet számára tűnik ez praktikusnak. Boldogtalan, torz szemléletű emberek „gyártása” kivétel nélkül mindenkinek egyénileg tragikus és a közösségek számára is káros.

7. Gazdasági kérdések

Megérné a fentiek szerinti oktatás? Pénzügyileg nyilván nem, a sok kis mihaszna gyermek hasznot nem hoz. Előnye a jövő távlatában azonban nagyon nagy, emberés közösség-mentő. Még egy szempont: az alsó tagozatosokra súlyos teherként hátukra akasztott tankönyvekkel és a haszontalan munkafüzetekkel lehetne takarékoskodni. Sok a pazarlás ezen a területen.

8. Mi történik az emberi világmegismeréssel, ha nem változtatunk, és tovább megy a jelenlegi oktatás?

Lecserélhető a bölcsesség az informáltságra? Nyilvánvalóan nem. A gépek helyettesítik a kézimunkát? Látszólag igen, de a boldogságunkkal, emberi méltóságunkkal fizetünk érte.

9. Mi a forma és a forma-nélküli?

Ennek értő alkalmazása a másik alapelv az „Építő-játékok” feladatainál. A megnyilvánuló létesült világ formákban jelenik meg. A létesülés során a forma-nélküli – anyagát tekintve a semmi, a keletiek „üressége” állandóan működik, mint rejtett forrás. A forma, mint egy fátyol ezt az ürességet eltakarja és egyben paradox módon meg is jeleníti. Tágabb értelemben forma a gondolat és a szó is. A világ megértéséhez vezető út a formák megismerését tételezi fel. De a kész formák – mint a fent említett kész képek – a tudatot passzivitásra késztetik, csak felszínes ismeret nyerhető így. A mélyebb megismerés a formának a formanélküliből épp keletkező állapotában érhető el. Ez egy dal éneklésénél nyilvánvaló, hisz az éneklő benne áll a keletkezési folyamatban. A vizuális formáknál azonban más a helyzet. Ha szép épületeket vetítek, a kisdiák nem fogja megtenni azt a tudati mozgást, ami a létrejöttükkor az építőkben zajlott. Leszögezve a padba, a megismeréshez neki még szükséges fizikai mozgás sem segíti. Nem fogja megérteni a formát. Felnőve mindez már tudati mozgással követhető. A gyerek akkor érti meg a formát, ha létrehozza: rajzban, modellben, építő játékban, vagy netán táncban, szavakban. Az épületet is mozgásban érti meg. Kisgyermekkorban a megismerés mozgást igényel, ez fokozatosan alakul elvont, tudati mozgássá.

_______________

Ezekben a kérdésekben a huszonnegyedik órában vagyunk.

Az észak-amerikai lenape-indiánok Valam Olum eredetmítoszából vett részlettel zárom, hogy vidám legyen az ismeretünk és ragyogó derűje kezdeti lendületet adjon a ránk váró munkákhoz:

„Barátságosak voltak akkor a lények.
Valóban, a szellemek tevékenyek voltak és barátságosak.
Amaz első férfiaknak és amaz első asszony-anyáknak hoztak ők, az első eledeleket hozták ők.
Mindnyájuknak vidám volt az ismeretük, mindnyájuknak volt pihenőjük, mindnyájan vidámságban gondolkoztak.”

________________

Szerző cikkét változtatás nélkül közöljük. Eredetiben megjelent az   Építész Közlönyök – Műhely 2015/08. számában.